ÉLET - HALÁL ELŐESTÉJÉN

Az Édesanya esténként égő mécsest rakott a kicsi ház pici ablakába, hogyha jön a fia, ez a fény utat mutasson, és hazavezesse.

Egy zivataros, viharos éjszakán kinyílt az ajtó. Az Anya soha nem zárta be, hogy ha jönne a fia, ne kelljen várnia még ajtónyitásnyi időre sem. Kinyílt az ajtó. Belépett a fiú. Édesanyja elé roskad. Egész testét rázza a zokogás. Anyám, Édesanyám hazajöttem...  A fény ...  a fény idevezetett. Az Édesanya erőtlen kezével megsimogatja az ágy mellett térdeplő Fiú fejét. Kisfiam...  drága Kisfiam...  Csak erre a pillanatra vártam...  Honnan tudtad, hogy jövök, Édesanyám, hogy éppen most tetted ki a mécsest? Nem tudtam, csak mindig reménykedtem. Mióta elmentél, a mécses minden éjszaka égett, világított, hogy bármikor jössz, hazatalálj...  Visszajöttél...  Hazataláltál...

De most nekem kell elmennem...  Nagyon beteg vagyok...  Ne sírj, Kisfiam, mert boldog vagyok, nagyon boldog...  És ha meghalok, boldogan halok meg...

A mécses lángja utolsót lobbant. Az Édesanya szíve utolsót dobbant. De ez egy nagyon sokat szenvedett, és most nagyon boldog szív utolsó dobbanása volt.

Az Édesanyát eltemették. Fia egy szép lámpást készíttetett a síremlékre. És ebben a kicsi lámpásban mindig égett a mécses, jelezve a hazatért Fiú el nem múló hálás szeretetét...

Eddig szól a történet, kedves Olvasóim! De van folytatása...  Látjátok, itt van ez az Örökmécses. Jelzi, hogy az Úr Jézus szeretete, Aki itt van, ebben a fényben: - virraszt életünk fölött, és vár bennünket éjjel - nappal. Várja az Őt szeretőket, és várja az Őt talán nem is ismerőket, várja a Tőle elszakadtakat. Titeket is várt ma is! Az Úr Jézus találkozni akar Veled!

Sok év telik el... A Fiú Édesanyja sírjához készül...  A sírhoz együtt mennek ki a családdal. Csodálatosan szép koszorú a szülők részéről. Egy -egy szál virág és sóhaj a fiataloktól: - Nagymama, imádkozz értünk...  A "Gyerekek" elköszönnek...  Apa, Anya egymásra néz. A síremlékre borulva suttogják. - imádkozz értünk, drága Édesanya, hogy Jézusnál, Jézussal ne várj minket hiába, hogy miénk is legyen a mennyország. Imádkozz értünk, imádkozunk, hogy odaát találkozzunk!

A temető fölött gólyapár húz el. A falu felé veszik útjukat. Sietnek haza. Várja Őket a régi fészek.

Siessünk szeretni az embereket - olyan gyorsan mennek el...

Ezekben a napokban sírokat rendezünk, virágokat viszünk, gyertyát gyújtunk, és tisztelettel megemlékezünk eltávozott szeretteinkről.

Isten gyermekei számára a halál csak átmenet az -"ÉLETBE".

Aki az Úr Jézusra néz, a feltámadásra és az életre, az máris átment a halálból az életre. Mert ami ebben az életben elkezdődik, a halálon túl csak folytatódni fog.

"Így van a halottak feltámadása is...Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test...És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is...Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba" (1Kor 2,44-53).

Jézus mondta:... "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" (Jn 11,25-26)  

Mégis nyugtalanul kutatjuk jövőnket. Előre akarjuk látni jövőnket, így ostoba bölcselkedésünkkel tönkretesszük nyugalmunkat. Íme ez a sorsa, aki nem Istenben bízik, és Isten féltékenyen őrzött titkát meg meri sérteni.

Kik vagyunk mi? Milyen jogon kérdezzük: miért teszed ezt velünk? Ő az Úr. Ez elég. Ő az Úr, mindent megtehet, ami jónak látszik az Ő szemében. Mindig Ő az Úr, mi pedig teremtményei.

Sokan kérdezik, a jók miért szenvednek? Már a jósággal is baj van. Ki meri saját magát oly tökéletesnek mondani, hogy Istennel szemben - semmi kivetnivaló, vagy javításra méltó ne legyen benne? Mert hol van ott a jóság, ha fennakad Isten rendelkezésein, azokat rosszaknak és igazságtalannak tartja?

Öleljük át habozás nélkül, amit Isten keze nyújt

Aki igazán hisz és szereti Őt, békésen elfogad mindent a kezéből.

Ott van gondviselése minden keresztünk mellett, életünk minden nehézségében.

Aki csak a földi jólét, egészség, hatalom, szerencse után eped, az csak a szájával mondja a Hiszekegy végén: "hiszem az örök életet"... Valójában nem kell neki, nem kívánkozik oda. Pedig nincs nagy választék: vagy Ég, vagy a Pokol. A földi lét szinte nincs, annyira röpke pillanat. Egy - egy emberi, földi élet valóságos műremek. Ennek az alkotásnak csak a halál percében van vége, addig vési, faragja Isten az embert.

Többek között az ember "megtapasztalja tehetetlenségét, végességét, saját határait." Bizony ez egy hatalmas, nagy küzdelem. De ugyan miért kapnánk égi koronát, ha semmit nem teljesítenénk? Hogyan lehetne akkor reményünk telve halhatatlansággal?

Gondoljunk arra, amint meg van írva:
"Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett", azt készítette el az Isten az őt szeretőknek" (1Kor 2,9).  

Biztos, hogy aki már átért a túlsó partra, és visszanéz befejezett életútjára, azt mondja: - Köszönöm Istenem! Bocsáss meg, ha közben nem értettem ezt - azt, de hát parányi ember vagyok.

  

Meg kellene próbálnunk, hogy már földi életünkben is lenne erőnk a megpróbáltatások között, betegségben, a kórházi ágyon, a gyászban is: - igaz, hogy könnytől csillogó szemmel, elrebegni egy - egy köszönöm...sóhajtást...

Megyek, szíveket keresni

Az elmúlt napokban nagyon beteg voltam. Szinte kibírhatatlan fájdalmakkal küszködtem, egy korábbi súlyos autóbaleset visszatérő szenvedésével.

Egyik éjszakai virrasztásom alkalmával az Úr állt mellettem az áhítatos csendben. Megszólított: "Béke veled! - Most elmegyek, szíveket keresni!" -
Amint éreztem Szent jelenlétének távolodását, utána szóltam zokogó hangon: - "Hová mégy édes Jézusom?" -
"Csak megyek, szíveket keresni!"...

S ekkor megérezhettem, hogy az Ő örök gondolata: - Szíveket keresni...

Visegrád, 2012. november 01.                                  Szeretettel és üdvözlettel:
                                                                             Móritzné Nagy Ilona  teológus-misszionárius